Amikor 1823. január 22-én, a zimankóban, begyújtott kandalló mellett is hűvös szatmárcsekei kúriájában egy magányos, 33 éves agglegény költeménye utolsó sorait vetette papírra, aligha sejtette, hogy verse két évszázaddal később minden magyar ember nemzeti imádsága lesz.
Talán abban sem volt biztos, hogy a 21. században lesznek még olyanok, akik el tudják olvasni a versét. Az ország nagy többsége analfabéta volt, a betűvetést ismerő elit egyre nagyobb része pedig jobban tudott németül, mint magyarul. Azt nem sejthette, hogy egy ifjú gróf az ország másik felében éppen ekkoriban határozza el, hogy ha törik, ha szakad, megtanul „anyám nyelvén” írni – bár naplójába azért még németül jegyzi fel: „Szolgálhat az ember, ha magyar? Vagy mindent tűrni, elviselni; fizetni, szolgálni. – Avagy mindenre, az akasztófára is felkészülni.” Arról pedig bizonyára álmodni sem mert, hogy ő – Kölcsey Ferenc – és a távoli másik fiatalember, Széchenyi István maroknyi társukkal néhány esztendő múlva új korszakot nyitnak hazájuk történelmében. Ekkor még csak fagy volt, sötétség és reménytelenség. S akik ezen változtatni akartak, még csak tapogatóztak egymás keze után, legtöbbször saját környezetük közönyétől és értetlenségétől fojtogatva.
A legtöbb himnusz szerzője saját honfitársainak címzi szavait. Harcba hívja, ébredésre buzdítja, egységbe szólítja őket. Talán nem véletlen, hogy Kölcsey viszont nem a nemzetet, hanem Istent szólítja meg. Szatmárcsekei magányában aligha remélhette, hogy népe meghallja a hangját – talán a lelke mélyén már kezdett is lemondani erről. Mi mást tehetett volna, mint, hogy – miként a Szentírásban áll – „a mélységből kiáltson” az Úrhoz. De, ahogyan a bibliai zsoltár, a Himnusz kiáltása sem dühös ordítás, vagy keserű átkozódás. Mert, aki a legtisztábban, legfájdalmasabb élességgel látja a sajátjai vétkeit, hibáit és bűneit, annak kell a legjobban könyörögni értük a Teremtő színe előtt. „“Mert az Úrnál az irgalom és bőséges nála a megváltás. Ő váltja meg Izraelt minden bűnétől” – szól a „mélységből kiáltó” zsoltár. „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt” – írja Kölcsey.
Mi pedig szavaljuk az iskolában, énekeljük az ünnepségeken, meccsek előtt és Szilveszterkor. De vajon eszünkbe jut-e akkor is, amikor a másik magyart ítéljük el, állítjuk pellengérre, átkozzuk ki a nemzetből, Európából, az egész világból vélt vagy valós bűneiért? Képesek vagyunk-e ökölbe ránduló kezünket imádságra kulcsolni, mikor – sokszor jogosan – felháborodunk saját honfitársaink viselkedésén, vélekedésén? Megértjük-e, hogy Kölcsey fohásza nem a „jó magyarokért”, vagy a „jó európaiakért” szólt – hanem éppen azokért, akiknek nagyon is lenne miért megbűnhődniük. Azokért, akik gyengék, akik esendőek, akik gyávák, vagy épp meggondolatlanok, akik cinikusak, vagy épp álszentek. Értünk. Mindannyiunkért. Akik helyett már megbűnhődtek tengernyi szenvedésen átment elődeink.
A mi Himnuszunk a világ egyetlen olyan himnusza, amely nem az ellenség legyőzésére buzdít, nem harcba hív, és nem is az uralkodóra kér áldást – hanem az egész nemzetre. Ez már önmagában hatalmas kincs – ám nemzeti imádságunkhoz akkor tudunk igazán méltóvá válni, ha megtanulunk nem csak magunkért, de egymásért is imádkozni, amikor énekeljük.
