Nagy-Budapest 70 éves. Létrehozását az 1949. évi XXVI. törvény rendelte el, mely 1950. január 1-jén lépett hatályba
Felvetődik a kérdés, a politikai döntés mögött csak az 1948-tól kialakuló erőszakos központosítási törekvések álltak, vagy a gazdasági, társadalmi fejlődés előzményei is szükségessé tették?
A főváros és a peremvidék egyesítésének jövőbeli lehetőségét Bárczi István már 1906. június 19-én, főpolgármesteri székfoglalójában megfogalmazta: „a szomszéd községek bekebelezésének kérdése, közigazgatási, városfejlesztési, közegészségügyi és szociális szempontból egyike lesz a jövő minden tekintetben nagyfontosságú kérdéseinek.”
A peremterületek fejlődése nagy különbségeket mutatott, az egységes közigazgatás bevezetésével a fővárossal azonos szintre kívánták hozni.
Újpest esetében a kiegyezés után megindult nagyarányú ipari fejlődés együtt járt a városi lakosság számának megsokszorozódásával is. Tudjuk, hogy településünk 1907-re igazi, szervezett iparvárossá, 1910-re gazdasági mutatóit tekintve az ország negyedik ipari városává vált. Lakosságának száma megközelítette a 60.000 főt.
Az első világháború ugyan megnehezítette a társadalom életét, a nagyipar esetében viszont fejlődést hozott a hadiipari termelés (bőrgyárak). A trianoni békét követő határmódosítás miatt határon túlra került gyárak helyett új üzemek épültek. Újpesten textilipari cégek létesültek, melyek szintén sok munkalehetőséget biztosítottak, mind nagyobb szívóerőt jelentve a vidéken nehezebb körülmények között élők számára. Az elcsatolt területekről kitelepítettek is sok esetben a Budapest környéki településeken találták meg életfeltételeiket, viszonylag olcsóbb lakás-, és biztosabb munkalehetőséget itt könnyebben találtak. Városunk, sajátos fejlődésének köszönhetően jó életminőséget jelentett a betelepülők számára. A Károlyi család jótékony fejlesztése (lóvasút majd a villamosközlekedés kezdeményezése, támogatása, kórházépítés) és a helyi polgárság felelősségteljes gondolkodása teremtette meg ezt. Az önálló közműrendszer fokozatos kiépítése, kórházak építése, civil szervezetek által kezdeményezett közintézmények létrehozása, a gyárak vezetése által épített munkáslakások a területi növekedéshez is hozzájárultak. A főváros közelsége miatt gyorsan bekövetkezett az „összenövés”. Újpest népessége napi szinten kapcsolódott a fővároshoz, munkába, iskolába járás, kulturális igények kielégítése tekintetében.
Az 1938-as adatok szerint a főváros és peremvidékeinek területe az ország 0,5%-a volt, de itt élt a lakosság 17%-a, itt létesült az üzemek 47%-a és a hazai ipari termelés 57 %-a. Újpesten az 1900-as évek elején 15 nagyvállalat működött, 1930-ra számuk 80-ra nőtt. Az egymásra utaltság azonban nem talált támogatásra ekkor még. A helyi vezetés tartott a magasabb fővárosi vámrendszer negatív hatásaitól, a munkásmozgalom koncentrálódásától és nem utolsó sorban a közigazgatásban háttérbe szoruló szerepüktől. Természetesen a megye sem támogatta jó adófizetőinek elvesztését. Az egyesítés a háború miatt háttérbe szorult.
1948-tól viszont az új, központosított, állami gazdaságpolitika ismét előtérbe helyezte a kérdést. Az 1950-től létrejött változás Újpesten is hozott eredményeket. Öt éven belül megépült a szakorvosi rendelőintézet, a mai Szent László utcai lakótelep, az Állami Áruház, a Béke úti és Fóti úti vasúti aluljáró, több mint 3000 fm vízvezeték, 2000 fm gázvezeték. Mindez a teljesség igénye nélkül. A központosítás azonban elvette a „kisvárosi” összetartozás érzetét, a helyi közigazgatás végrehajtó szintje visszalépést jelentett a megyei városnak. A pár éven belül bekövetkező fővárosi lakásépítési programmal járó költöztetések gyökértelenséget, a lakóhelyért való felelősségérzet gyengülését eredményezték. Az „újpestiség” érzést az itt élők lokálpatriotizmusa tartotta, tartja életben.
